Nincsen instant teám...

Amíg a saját gondolatainkat nem tudjuk rendbe szedni addig, hogyan tudnánk bármit is értelmesen közölni és tanácsot adni. Manapság ha beszélgetek is valakivel és elmondja a problémáit, közlöm is vele, hogy nem tudok tanácsot adni, csak azt tudom, nyújtani, hogy elmondom neki azt amit akkor éppen gondolok, vagy ahogy esetlegesen én cselekednék. Ezek nem tanácsok ezek érzések, nem az övé az enyém éppen ami akkor eszembe jut. Ne kérjetek tanácsot nem tudok adni. Azt el tudom mondani, hogy velem történt e ilyen és akkor mit cselekedtem, vagy cselekedtem volna.

A cipzár hossza...

Beragadtam mint a kabát bélése a cipzárba, idegesen rángatnak mintha valami csoda folytán ismét menne az élet tovább. Vajon hányszor akadtunk már be és hányszor szabadultunk ki és folytattuk az életet? Elképzelhetjük az életet mint egy nagy kabátot, mindenféle zsebbel és mintával, apró kicsi történetekkel. A cipzár hossza lehetne életünk egy egy folyamata, szekciója, része, stációja. Az aljáról kezdjük felhúzni és szépen lassan haladunk felfelé és előre. Néha néha megállunk, beragadunk, igazítunk, vacillálunk, folyunk, sodródunk, szóval éljük az életünket  és tapasztalunk. Aztán mikor felérünk a legtetejére akkor megnyugodunk hiszen elértünk egy pontra amit teljesíteni, elérni akartunk, vagy pedig olyan rajtunk kívül álló dolgok juttattak el minket oda amiket nem láttunk, vagy nem akartunk. Mindenképpen elérünk odáig és akkor belenézünk a messzeségbe és osztunk szorzunk, matekozunk... nagy levegő... és megyünk tovább...