Kicsit...

Kicsit zuhanás van, kicsit emelkedünk, egyensúlyozunk az élet dolgai között. Napi döntések, amik meghatározzák a elkövetkező eseményeket. Nem mindig tudjuk, hogy az a döntés milyen irányba sodor minket, nem is tudhatjuk. Magunk előtt fektetjük az utat amin haladunk, nem fordulhatunk vissza, csak visszanézhetünk és felmérhetjük az eddig megtett utat. Abból meríthetünk, hogy hogyan is tovább.
Kicsit most nem tudom merre tovább, az eddig megtett út.... felettébb rázós volt...

And then there were none...

Meg kell tanulnunk a csendjeinkben élni!

Reggeli...

Eljött az első ember és elhozta az ősz első ködös reggelét, ködös tejfeles függönyt eresztve a tájra. Eltakarva a napot deres cseppeket hagyott a fákon és pulóvert húzott az emberekre. Dideregve ballagók, és meglepett iskolások róják a napi útjukat, valakinek ismét ugyanaz az út valakinek másfelé vezet az útja. Mindenki megy valahova, napi rutin, viszi őket előre, reggeli gondolatokkal a fejükben állnak a pékség előtt. Most még mindenki nyugodt, nem zavarja őket a sor álmosan ácsorognak a friss kenyér illatában és talán a gyermekkoruk régi emlékei között járnak, amikor reggelente ugyan ez az illat várta őket a konyhában amikor apa hazajött és friss pékárút hozott. A bögre kakaó és a friss kifli illata és íze megtölti az emlékeket. Ott állnak és álmodoznak a múltról, aztán mennek tovább egy apró mosollyal az arcukon, jó reggelt kívánva az újságosnál baktatnak tovább, valaki haza, valaki munkába.
Emlékeket hoztál kedves ősz, gyermekkorom emlékeit hoztad el újra...

Álom vagy lidérc...

Hajnali árnyak táncolnak a lidérces fényekben, tekeregnek a könyvespolcon, átkúsznak a falakon, meglibbentik a függönyt, némán lehántják a tapétát, belebújnak képekbe, és elmossák az arcokat. Elfolyik az idő az óráról, lassan csepegnek le a percek míg csak az üres hátlap marad. Lemállik minden csak az üresség marad, és a falak. Csupaszon fekszem a szoba közepén, testemen sebek, lelkem darabokban hever a mellkasomon.... lassan süllyedni kezdek, érzem... távolodik...elhomályosodik... minden.
Hirtelen egy galamb száll a mellkasomra, belekapaszkodik lelkem szilánkjaiba és emelni kezd, fel vissza a fény felé...

Álomlátó...

Csinálnék egy nagy nagy erdőt, minden egyes fája egy egy vidám történet lenne, tisztása mindig ragyogna a mosolyoktól. Ott lennék én a tisztáson, sétálnék a fák között és hallgatnám amiket a fák suttognak. Esténként a fényekből fűznék álmokat és lőnék hullócsillagot amelyből újra álmokat szőnék.
Odavinném  ki kedves és együtt ültetnénk új fákat és szőnénk álmokat.

A szavak játéka...

Lélek és szív ha játszanak vele,
Józan ész elveszik, nincsen benne,
Hagyjuk és akarjuk tudjuk mi a vége,
Valakinek kacaj s a másiknak vére.

Másvilág...

Fura dolgok történnek mostanában. Amikor úgy érzem megnyugodtam és folynak a napok, akkor mindenki megzavarodik, időhiányos, sietős, gondokkal küzdő ember lesz. Bárhova fordulok, mindenhol szomorú fáradt arcokat látok, beleszorulva a mindennapokban bolyonganak. Állok szemben a tömeggel kérdőn, hogy mit csináltok, hova mentek, miért vagytok ilyenek. Nem látjátok a szépséget a világban, éljetek emberek! A mosolyok ott vannak minden lépésben a fákon a járda repedéseiben a hajnali ködben. Várnak rátok, hogy megtaláljátok, de ti csak rohantok tovább, és mormoljátok tovább, hogy nincs időnk rá...

Memories...

Halkan csukogatjuk be az emlékek ablakait, együtt nem megy mert akkor nem lennénk képesek rá. Külön külön könnyebb mert nem látlak - mondod te. Amikor összefutunk a lépcsőfordulóban, félrenézünk, nem mutatjuk, hogy hiányzik. Lassan becsukunk minden ablakot, és bezárjuk az ajtót.
Csak ne jöjjön egy újabb vihar ami újra kinyit minden ablakot. 

Run like hell...

Hiányokkal kóborlunk az életben, mindig keresünk valamit ami megnyugtatja lelkünket. De a kóborlás teszi ki életünk nagyobb részét, és a lélek csak pörög a húsdobozban feszíti, karmolja, ki akar szabadulni, de nem tud. Saját magunk börtönének építői vagyunk... jó lenne már kiszabadulni...

Papírfecni...

Ebédre vártalak ... de vacsora lett,
Kinyitottam az ablakot ... de hűvös lett,
Csillagos volt az éj ... de felhők takarták,
Felébredtem ... de már nem akartál!

Alámerülés...

Néha kedvem lenne úszni egyet hajnalban, amikor még minden csendes, nincsen zaj, nincsenek történések amikor tiszta és érintetlen minden. Csak a víz van és te, alámerülsz és elindulsz. A bőröd megborzong a hidegtől de jól esik, egyre jobban érzed, egyre közelebb jutsz hozzá...
Lelki és testi tisztulás az előző nap forgatagától, a kimondott és elhallgatott  mondatoktól, a félszavaktól a pillantásoktól.

???...

Egyszer azt mondta valaki, hogy néha a másik nem tud annyit adni mint amennyit kap, és ezzel felborul az egyensúly. Mint a körhinta aminek eltörött az egyik tartója, és nyikorogva ki-ki leng. Egyszer úgy is elszakad és akkor kirepülsz belőle. Kérdés az, hogy hol landolsz. Kérdés az, hogy te adtad meg a kezdő lökést? Kérdés az, hogy fel akarsz e ülni egy újabb hintára? Kérdés az, hogy van e olyan hinta amiből nem akarsz kiszállni? Kérdés az, hogy miért van olyan sok kérdés?

A helyzet meg a jelentés...

Toljuk a napokat, várjuk a holnapot reménykedve, hogy egy más napot hoz el. Talán egyszer vége szakad ennek a szürkeségnek, és újra kisüt majd a nap. A szürke szobában már mindent por lep el, az emlékeken ujjlenyomatok, melyek jelzik, hogy néha néha előjönnek még. A maci néha még felbrummog a sarokból keresi a hintalovat, de az már rég a szekrénybe menekült a molylepkék elől. Az emlékek dobozai a plafonig érnek és lassan már nem fér el az ember tőlük. Lassan ki kellene takarítani hozni új dobozokat, mert jönnek az új dolgok.... lassan.

Törött dolgok...

Ültem a fotelban, zúgott az élet és pörögtek az események. Amikor eljöttél mindig lecsillapodott minden, megállt a pörgés nyugalom lett a könyvespolcon is. És mégis ott volt egy furcsa rezgés a háttérben, amit csak később éreztem, de mára már a villanásokból éles fény lett, hiába takargattad be a réseket. Nem akartad, hogy meglássam amit rejtegetsz...

Néha...

Néha haragszom rád mert itt vagy, néha örülök, hogy itt vagy, néha azt akarom, hogy máshol légy, néha azt akarom bár csak itt lennél. Néha haragszom magamra, hogy itt vagyok és nem veled...

Kiszakadó reggel

Néha olyanok a reggelek, hogy nem akarsz felkelni, visszabújnál a párnákba és aludnál tovább a nyugalomba. De még is fel kelsz, csinálod a napi rutint, nézed a kávéfőzőt ahogy ontja magából a feketeséget, és várod, hogy hasson. A teraszról füstöt fújsz a reggelbe, nézed ahogy gomolyog, tekeredik majd eltűnik. Lassan ébredsz, a város már él, mozog, közlekedik ... de te még nem akarsz a tömeggel folyni.

S a hamuból új élet kél....

Újra mosoly van, visszahoztak a kilométerek, amelyeket azért tettem meg, hogy leporoljam a régi emlékeket. Hosszú út volt, annyira más volt minden, nyugalom és mély levegő a tenger partján. Újra tudok boldog lenni, szürke gondolatok nélkül. Útközben ottfelejtettelek valahol, és ez a jó benne, hogy nem tudom, hogy hol. Már nem égeted a lelkemet.

Visszaszámolok

Lassan indulok, itt hagylak titeket. Csak olyan ragadósak vagytok, itt mászkáltok állandóan, néha táblákkal a kezetekben, ugráltok az út szélén, néha ott ültök a teraszon! Kibújtok a szekrényből mikor az be van csukva, éjszaka ott néztek mikor alszom, nappal meg ültök a vállamon. Nincs jobb dolgotok, gondolatok?

Patience...

Olyan mint egy kirakó, szépen lassan haladunk vele, lassan újraépítjük magunkat az életünket. Nem kell sietni vele, valakinek több időbe telik a részek kirakása. A nehézség benne, hogy folyamatosan változnak a darabok, oda kell figyelni mit hova raksz, mert lehet, hogy bizonyos darabok, nem oda valók. Néha erőltetjük, de rájövünk végül, hogy az a darab nem oda való.
Szépen lassan összeállnak majd a darabok, türelem kell...

Kellj fel, indulj...

Huhh kell valami ami felpörget, visszahozza a kedvet, újra lépésre ösztönöz. Beleragadtam a mindennapokba, a monotonitásba. Kell egy kis őrület, történés ami felforgat és kivisz innen. Jó lenne újra mindent megmászni, hajnalig csak pörögni a hintán, aztán szédelegve eldőlni a fűben. Átbeszélni az éjszakát és kilométereket menni, csak azért, hogy ott legyünk, és nem törődni az ok okozattal. Kiáltani bele az éjszakába, és nevetni a visszhangon, kavicsot dobálni a vízparton és nézni ahogy kacsázik a felszínen. Felmenni a kilátóba és nézni a fényeket a városon, ahogy vibrál az éjszakában, leülni a szökőkútnál és figyelni a víz játékát ahogy csobogva felszökken a magasba, majd végigsétálni az utcán keringve a kandeláberek között.
Vegyük elő újra őket, menjünk...

Nincsen...

Én voltam, én akartam, én öltem meg. Te csak nézted és nem is akartad igazán. Rám maradt a munka piszkos része, hogy kidobjam azt ami volt. Régen értékkel bíró gondolatok ma már csak foszlányok. Nincsen több bejegyzés, nincsen több eltelt óra, nincsen több lábjegyzet, nincsenek beragadt billentyűk, nem üti le már senki...

Világok között ücsörgélve...

Volt egy sarkunk az oktogonnál. Nem volt se szép, se kiemelkedő de a mienk volt. Sokszor futottunk ott össze akarva akaratlanul, de valahogy mindig ott ücsörögtünk. Mások is jártak oda nap mint nap, átmentek, leültek, elmentek, rohantak. Mi onnan nézegettük őket és hallgattuk az otthagyott történeteiket, és napi problémáikat. Ott találtunk ki történeteket melyek néha csak percekre éltek, sokszor bele szőve a mások által otthagyott gondolatokat, és játszottunk a világgal amit felépítettünk belőlük. Napi életek melyeknek mi voltunk az alkotói, ha akartuk éltek, ha akartuk haltak.  Mi irányítottunk nem volt szabály az lehetett amit akartunk...

Nem itt...

Szemben ültünk egymás mellett de sose találtalak. Mindig máshol jártál, én meg nézegettem a képeslapokat amik kiszóródtak a kezedből, hogy aztán emlékké égjenek az éjszakában. Léghajón jártál a felhők fölött, én meg a kosár alatt egy kötélen lóbáltam a lábamat és hallgattam a szél zaját.

Peron...

Ott ültünk mindketten a vasútállomás peronján! Vártuk a vonatot, hogy jöjjön de késett.  Könyvekről beszélgettünk és találgattuk a benne lévő igazságokat. Felkacagtál én elmosolyodtam. Szép őszi délután volt, mikor leültünk, de lassan beköszöntött a hideg tél, jeges lett minden!
A vonat rég elment, már csak a pad van, amin ott felejtettük a könyveket.

Csüt...

Amikor teljesen azt érzed, hogy lent vagy és már már sötétté válik minden akkor jön mindig egy fénysugár mely újra felemel és visszavisz, mint amikor egy mosoly nyílik az arcon a lassú mozdulat mint amikor a nap felkel.
Jó új dolgokat találni, kicsit mintha újjászületnél.

Jelen

Néha elgondolkodva azon mi volt és mi lesz a jelen csak egy pillanat, lényegében megfoghatatlan hiszen mikor is van a jelen, mert miután elképzeljük ezt az már a múltba  tűnik, tehát nem is létezik igazán. Csupán egy pillanat ami törékeny!

Keresés

Hullámokon át haladok,dacolva ezer veszéllyel,
keresve azt mi rég elveszett, kutatva azt mit még meglelhetek.
Hajóm kormánya forog, forog az utat ő sem leli,
végtelen tengeren a nyugalom szigetét ki ismeri?

25:01

Megint itt jártál az este, átsuhantál a gondolataimon, meg megálltál, rám mosolyogtál, aztán tovább szaladtál. Csak egy  kérdőjelet hagytál megint itt. Nem szeretem a kérdőjeleket, mégis köztük élek.

Kell...

Kell, hogy legyen ami előrevisz életed során, ami éltet és újra útra ösztönöz. Enélkül csak sodródunk az élet vizén és csak nézzük a naplementét, de nem éljük meg.
Kellenek dolgok amik kedvesek és emléket ontanak, és kell hozzá hely ahol az új emlékek is tovább nőhetnek. A polc amelyen tárolod őket végtelen, csak rajtad múlik mennyit pakolsz rá.