Kellj fel, indulj...

Huhh kell valami ami felpörget, visszahozza a kedvet, újra lépésre ösztönöz. Beleragadtam a mindennapokba, a monotonitásba. Kell egy kis őrület, történés ami felforgat és kivisz innen. Jó lenne újra mindent megmászni, hajnalig csak pörögni a hintán, aztán szédelegve eldőlni a fűben. Átbeszélni az éjszakát és kilométereket menni, csak azért, hogy ott legyünk, és nem törődni az ok okozattal. Kiáltani bele az éjszakába, és nevetni a visszhangon, kavicsot dobálni a vízparton és nézni ahogy kacsázik a felszínen. Felmenni a kilátóba és nézni a fényeket a városon, ahogy vibrál az éjszakában, leülni a szökőkútnál és figyelni a víz játékát ahogy csobogva felszökken a magasba, majd végigsétálni az utcán keringve a kandeláberek között.
Vegyük elő újra őket, menjünk...

Nincsen...

Én voltam, én akartam, én öltem meg. Te csak nézted és nem is akartad igazán. Rám maradt a munka piszkos része, hogy kidobjam azt ami volt. Régen értékkel bíró gondolatok ma már csak foszlányok. Nincsen több bejegyzés, nincsen több eltelt óra, nincsen több lábjegyzet, nincsenek beragadt billentyűk, nem üti le már senki...

Világok között ücsörgélve...

Volt egy sarkunk az oktogonnál. Nem volt se szép, se kiemelkedő de a mienk volt. Sokszor futottunk ott össze akarva akaratlanul, de valahogy mindig ott ücsörögtünk. Mások is jártak oda nap mint nap, átmentek, leültek, elmentek, rohantak. Mi onnan nézegettük őket és hallgattuk az otthagyott történeteiket, és napi problémáikat. Ott találtunk ki történeteket melyek néha csak percekre éltek, sokszor bele szőve a mások által otthagyott gondolatokat, és játszottunk a világgal amit felépítettünk belőlük. Napi életek melyeknek mi voltunk az alkotói, ha akartuk éltek, ha akartuk haltak.  Mi irányítottunk nem volt szabály az lehetett amit akartunk...

Nem itt...

Szemben ültünk egymás mellett de sose találtalak. Mindig máshol jártál, én meg nézegettem a képeslapokat amik kiszóródtak a kezedből, hogy aztán emlékké égjenek az éjszakában. Léghajón jártál a felhők fölött, én meg a kosár alatt egy kötélen lóbáltam a lábamat és hallgattam a szél zaját.

Peron...

Ott ültünk mindketten a vasútállomás peronján! Vártuk a vonatot, hogy jöjjön de késett.  Könyvekről beszélgettünk és találgattuk a benne lévő igazságokat. Felkacagtál én elmosolyodtam. Szép őszi délután volt, mikor leültünk, de lassan beköszöntött a hideg tél, jeges lett minden!
A vonat rég elment, már csak a pad van, amin ott felejtettük a könyveket.

Csüt...

Amikor teljesen azt érzed, hogy lent vagy és már már sötétté válik minden akkor jön mindig egy fénysugár mely újra felemel és visszavisz, mint amikor egy mosoly nyílik az arcon a lassú mozdulat mint amikor a nap felkel.
Jó új dolgokat találni, kicsit mintha újjászületnél.

Jelen

Néha elgondolkodva azon mi volt és mi lesz a jelen csak egy pillanat, lényegében megfoghatatlan hiszen mikor is van a jelen, mert miután elképzeljük ezt az már a múltba  tűnik, tehát nem is létezik igazán. Csupán egy pillanat ami törékeny!

Keresés

Hullámokon át haladok,dacolva ezer veszéllyel,
keresve azt mi rég elveszett, kutatva azt mit még meglelhetek.
Hajóm kormánya forog, forog az utat ő sem leli,
végtelen tengeren a nyugalom szigetét ki ismeri?

25:01

Megint itt jártál az este, átsuhantál a gondolataimon, meg megálltál, rám mosolyogtál, aztán tovább szaladtál. Csak egy  kérdőjelet hagytál megint itt. Nem szeretem a kérdőjeleket, mégis köztük élek.

Kell...

Kell, hogy legyen ami előrevisz életed során, ami éltet és újra útra ösztönöz. Enélkül csak sodródunk az élet vizén és csak nézzük a naplementét, de nem éljük meg.
Kellenek dolgok amik kedvesek és emléket ontanak, és kell hozzá hely ahol az új emlékek is tovább nőhetnek. A polc amelyen tárolod őket végtelen, csak rajtad múlik mennyit pakolsz rá.