Nincsen...

Én voltam, én akartam, én öltem meg. Te csak nézted és nem is akartad igazán. Rám maradt a munka piszkos része, hogy kidobjam azt ami volt. Régen értékkel bíró gondolatok ma már csak foszlányok. Nincsen több bejegyzés, nincsen több eltelt óra, nincsen több lábjegyzet, nincsenek beragadt billentyűk, nem üti le már senki...

Világok között ücsörgélve...

Volt egy sarkunk az oktogonnál. Nem volt se szép, se kiemelkedő de a mienk volt. Sokszor futottunk ott össze akarva akaratlanul, de valahogy mindig ott ücsörögtünk. Mások is jártak oda nap mint nap, átmentek, leültek, elmentek, rohantak. Mi onnan nézegettük őket és hallgattuk az otthagyott történeteiket, és napi problémáikat. Ott találtunk ki történeteket melyek néha csak percekre éltek, sokszor bele szőve a mások által otthagyott gondolatokat, és játszottunk a világgal amit felépítettünk belőlük. Napi életek melyeknek mi voltunk az alkotói, ha akartuk éltek, ha akartuk haltak.  Mi irányítottunk nem volt szabály az lehetett amit akartunk...

Nem itt...

Szemben ültünk egymás mellett de sose találtalak. Mindig máshol jártál, én meg nézegettem a képeslapokat amik kiszóródtak a kezedből, hogy aztán emlékké égjenek az éjszakában. Léghajón jártál a felhők fölött, én meg a kosár alatt egy kötélen lóbáltam a lábamat és hallgattam a szél zaját.

Peron...

Ott ültünk mindketten a vasútállomás peronján! Vártuk a vonatot, hogy jöjjön de késett.  Könyvekről beszélgettünk és találgattuk a benne lévő igazságokat. Felkacagtál én elmosolyodtam. Szép őszi délután volt, mikor leültünk, de lassan beköszöntött a hideg tél, jeges lett minden!
A vonat rég elment, már csak a pad van, amin ott felejtettük a könyveket.

25:01

Megint itt jártál az este, átsuhantál a gondolataimon, meg megálltál, rám mosolyogtál, aztán tovább szaladtál. Csak egy  kérdőjelet hagytál megint itt. Nem szeretem a kérdőjeleket, mégis köztük élek.